Egyszerre ésszerű és logikátlan, rohanó és olykor hirtelen megtorpanásra késztető, sokszor otthonos, máskor meg idegennek tűnő napokat élünk, melyben az ember egy-egy pillanatot, kisebb valóságdarabokat ragad meg vagy hagy figyelmen kívül, s értelmezhetővé, feldolgozhatóvá igyekszik tenni a maga számára. Boldi és Incze Mózes is hasonlóan szelektál. Régi hagyományokra visszanyúló gondolat a művészet terén, hogy a műalkotásban manifesztálódó értelmezési lehetőségek sora megállásra késztet, megállítja a jelen sodró lendületét, bizonyos értelemben lehetőséget nyújt az újraélésre és a továbbgondolásra is. A most megvalósult kiállítás olyan közös válogatás, amely mindkét alkotó pályájának ívét valamiféleképpen körülöleli, a korábbi időszakoktól egészen napjainkig hoz példákat. S talán azt is megmutatja, melyek azok a gondolati és technikai megvalósítás tekintetében jelentős sarokpontok, melyek izgalmas együtthangzást kölcsönöznek a szobrok és a festmények számára.
Incze Mózes festményeiben a 21. századi ember létezésének lehetőségeit és korlátok közé szorító körülményeit vizsgálja. A gyönyörű, mély tónusok, misztikus fénybe burkolt, kifejező formák és testek egy vágyott harmónia ígéretét kínálják, amely egyúttal rögtön mindig zárójelbe is kerül. A szakralitás és a valóság közé betüremkedő virtualitás egyszerre nyit meg előttünk korábban elérhetetlennek tűnő horizontokat, s ezzel egyidőben gúzsba köti az egyént magát, az individuum megnyilvánulási lehetőségeit. Az alkotót műveiben az emberi testet és az elmét vezérlő célok, elvek, rendezési minták kutatása, a megállíthatatlanul fokozódó, gyorsuló intenzitású világ egyre bonyolultabb összefüggésrendszereiben az egyszerű, látható és érzékelhető, mondhatnánk úgy is, hogy emberi tapasztalatok megragadása foglalkoztatja. Munkái a szabad gondolat helykeresésének letéteményesei. Vagyis egyik legfőbb célkitűzése kifejezési módokat találni arra, hogy mi is történik velünk, a ma emberével. A húsvér emberi test határait terjeszti ki mesterséges, gépi környezetbe komponálva, legtöbbször szakrális tartalmak felvillantásával, melyek ábrázolására új formákat, környezetet keres. A festmények szimbolikus értékkel bíró motívumai a kábelek, usb-csatlakozók és töltők, a pendrive-ok, hangszórók, konnektorok vagy a vörös szalag, melynek – gyakran az ember kezei közt futó – íve betekintést enged egy egészen más világba, egy másfajta létmód lehetőségével kecsegtet. A művész intellektuális feszültséget teremt az összetett látványt nyújtó kompozíción, ahol a kibontakozó figura tagjai gyakorlatilag összekuszálódnak a viszonyítási pont nélküli térrel. Kép- és képzettársításai fokozott módon igényt tartanak a befogadó elméjének mozgásba hozott játékára, hogy a látvány maga a néző elméjében teljesedjen ki.
Boldi erős vonzódása a kőhöz azonnal megmutatkozik alakjainak aprólékosan megmunkált, finom ívű, tökéletesre csiszolt felületein. Nem könnyű vállalkozás kőbe foglalni mindazt a gondolati világot, amely az alkotó szeme előtt lebeg művei készítésénél. Kiváló minőségű carrarai márványból formázott vagy a sajátosan egyedi, hosszú évek alatt kikísérletezett, sötét patinába burkolózó, bronzból öntött nőalakjai antik előképekből táplálkozó ihletettségről árulkodnak. Absztrakcióba hajló, zárt kompozícióinak elsődleges forrása a magasfokú stilizálás ellenére mindig valamiféle természetelvű gondolkodásmód, melynek középpontjában maga az emberi test, jelen esetben a nő áll modern szemléletű, mégis letisztult, alapformákra redukált megfogalmazásban. A mértéktartó líraisággal kivitelezett női alakok kivétel nélkül összetett szimbólumrendszert foglalnak magukba, melyek a már említett klasszikus hagyományokra utalva a művészetek, napszakok vagy a teremtés és születés eredetének megtestesítői. Boldi műveit szemlélve elmondható, hogy az alkotó rendkívül tudatos, diszkurzív művészi programot, csak rá jellemző, jól beazonosítható formanyelvet valósít meg minden egyes alkotásában, melyeket az anyaggal való professzionális bánásmód és a vakítóan fehér, tükörsima felületeken játszó fények és árnyékok lebilincselő játéka hív életre.
Mindkét alkotónál meghatározó annak vizsgálata, hogy miként kapcsolódik az ember általában, s az egyén önmagában a világhoz, miként teremti újra és mindig másként önmagát és körülötte lévő közeget, miként válik valami transzparens jellé, s nem utolsó sorban mik azok a kapcsolódási pontok, melyek az alkotást magát – legyen az szobor vagy festményt – korunkhoz, napjainkhoz, a ma emberéhez kötik.